2.Nap/2

Sziasztok! Tudom rengeteget késtem ismét. A dolgok a suliban nem úgy mennek ahogy én szeretném. A szereplőket sem tettem ki pedig megígértem. Nem tudom még mi lesz ezután de próbálok majd egy kicsit pontosabb és gyorsabb lenni.

Ölel: It's Me Xx.

Az utcán megbámult minket az összes arra járó. Nem is csodálkozom. Szinte a fél városon ordítva mentünk végig. Az iskola előtt még az igazgató asszony is ránk szólt, hogy ha lehetne halkabban. A parkban viszont a gyerek zsivaj elnyomta a mi 14 fős társaságunk hangját. A fiúk próbáltak ellene tenni, de hiába. Ed hörögve beszélt a gyerekeknek hátha elijeszti őket. Néhányan sírva rohantak a szüleikhez míg mások csak kinevették őt. Martin ordítozott velük. Érdekes látványt keltett, sok kis 8-9 éves gyerek köztük pedig nagyra nőtt 17 éves óvodás. Igaz ez náluk minden napos. Sokak szerint sosem fognak felnőni. 

- Csúszda! - ordítja el magát Do. Na már csak ez hiányzott. Azt hiszi magáról, hogy ő a társaság közepe. Nem veszi észre, hogy Grace-en kívül mindenki leszarja. Néhány fiúnak bejön akik szeretnek csontokkal játszani például Rob, Patrick és Rick. Igaz én se vagyok egy nagy darab de nekik mégis jobban tetszik a 160 centis 35 kilós lány mint egy 160 centis 45-50 kilós lány. 

- Ugyan már Do nem vagy kisgyerek, hogy ennyire ráizgulj egy csúszdára.- mondja neki Oliv. Azt tudni kel, hogy régen Do és Oliv a legjobb barátnők voltak de Do szerint Oliv túl mulya és visszahúzódó volt ahhoz, hogy sikert arassanak a fiúk körében. Végül szétszakadtak és nem beszélnek egymással maximum csak ha beszólnak a másiknak. 

- Nemár Oliv ne legyél már ennyire koravén. Élvezzük ki az életet, hiszen csak egy van belőle. - Rob hangja a hátunk mögül jön. Hátra fordulok és ma másodjára ugrik ki a szívem a helyéről, mikor rádöbbenek mennyire közel van hozzám, ismét.

- Nem vagyok koravén. Csak úgy gondolom, hogy ennyire nem kéne egy csúszda miatt visítani. - feleli Oliv Rob-ra sem nézve. A két kibékíthetetlen ellentét. Mióta ismerem őket csak civakodnak, pont úgy mint Dom- mal. Dom és Oliv ott marják egymást ahol csak bírják. Ennek az okát sajnos senki sem tudja, de nekem van egy sejtésem, hogy bejönnek egymásnak. 

- Most komolyan! Miért ne visítson? Nem csinált semmi rosszat. 

- Nem, tényleg nem. Csak halláskárosultak lettünk. Azon kívül nem történt semmi. - szólok vissza Robnak. 

- Igen? Nekem viszont nagyon úgy tűnik, hogy a hallásodnak nincs semmi baja. - vág vissza Rob. Na jó erre most mit mondjak, hogy ne tűnjek hülyének. Jobbnak látom, ha inkább csöndben maradok.

- Tudod mit Rob, menny a francba. - csúszik ki a számon. Legszívesebben rácsapnék egyet de meglepően jól esett kimondani. Megkönnyebbültem. 

- Én menjek a francba? Gondolkodj már el egy kicsit! Mit műveltél le az elmúlt egy évben? - ordítja az arcomba. Na témánál vagyunk.

- Hogy én mit műveltem? Rob bassza meg. Annyira vak vagy, hogy az néha már fájdalmas. - emelem meg egy kicsit én is a hangom. 

- Miért is vagyok vak? - húzza fel az egyik szemöldökét miközben a kezét karba teszi. Ezt megint jól elbasztam. Kicsúszott olyan a számon aminek nem kellet volna.

- Gondolkodj el az elmúlt egy éven. Ha megtalálod az összefüggést szólj.- fordítok neki hátat. Táskámat a vállamra kapom majd a park bejárata felé sietek. Oliv a nyomomban lohol miközben Robbal ordítozik. 

*

A szokásos helyünkön a Golden Gate híd alatti kis zugba ülünk több mint másfél órája. Azóta egy párszor elbőgtem magam és megnyugodtam. Oliv tehetetlenül vigasztalt miközben azt sem tudta, hogy mi a bajom. Tudom itt van az ideje annak, hogy elmondjam neki az igazat, de félek a reakciójától. 

- Hé. Mi volt a baj? Mire céloztál amikor azt mondtad, hogy keressen összefüggéseket? - kérdez rá barátnőm a lényegre. Mély levegőt veszek majd bele kezdek. Fél óra alatt elmesélem neki az egész sztorit. Üres szemekkel a semmibe bámul. Próbálja feldolgozni amit mondtam. 

 - Tudtam! Valahogy éreztem! - ugrik fel hirtelen. Reakciója megijeszt amitől leesek az uszadék fáról. - A kurva életbe is! Miért nem mondtad el?
- Nem tudom. Nem éreztem fontosnak. Egy évig érted egy évig sikerült elnyomnom magamba az érzéseim de most valahogy nem megy. - fejem a két felhúzott térdemnek döntöm. Érzem, hogy megint kerülget a bőgés.
- Istenem Szivi. El kell neki mondanod. Nem tarthatod örökké titokban.- huppan le mellém a homokba. Vállamat átkarolva suttog a fülembe bátorító szavakat. Sajnos nem segítenek. Viszont igaza van Rob-nak tudnia kell mit érzek. Talán ő is így érez csak nem meri elmondani. Hiszen annyi alkalma lett volna rá. De mi van akkor ha nem érez irántam semmit? Akkor összeroppanok.
- Nem tarthatom örökké titokban. Elég az érettségiig. - mormogom inkább magamnak mint  Olivnak.
- Basszus! Most komolyan több mint egy évig akarod titkolni előle? Hope ne hagyd veszni a lehetőségeid! - pattan fel mellőlem s újra fel alá járkál. Látom rajta, hogy valamin töri a fejét. Pár perc néma csend után amit az autók zaja és a hullámok moraja zavar meg hirtelen megáll.
- Tudom már! - Kiállt fel miközben mutató ujját az égnek emeli.
- Mond. - forgatom meg a szemem.
- A Francia úton elmondod neki.
- Mi? Nem. - kezdek el hevesen tiltakozni.
-De igen. Hope ha nem mondod el neki akkor majd én megteszem. - ajánlja fel "kedvesen". Melyikkel járok jobban? Ha én mondom el neki vagy Oliv. Valószínűleg az előbbi de nem merem megtenni. Túl gyáva vagyok hozzá. Ha felmegy bennem a pumpa bármit a képébe tudok vágni akár azt is, hogy " Hé te majom szeretlek!" de így nem megy.
- Rendben. Elmondom neki. - adom be végül a derekam. Komoly arccal a kezét nyújtja amelyet elfogadok és kétszer megrázom. Franciaország rohadj meg.